III. Az ősnyomtatvány és a régi könyv

 Ősnyomtatvány (inkunábulum) minden nyomtatvány, amely Európában a könyvnyomtatás feltalálásától kezdve 1500. december 31-ig szedésnyomással, vagyis összerakható és szétszedhető betűkkel készült. (Ezért a táblanyomat például nem számít ősnyomtatványnak.)
Az ősnyomtatványok jellegzetessége, hogy a kéziratos könyv, a kódex látványát utánozzák.
Ősnyomtatvány például Gutenberg fő műve, a 42 soros biblia. Nevét onnan kapta, hogy oldalai két-két hasábban 42-42 sort tartalmaznak.
Az első, Magyarországon készült ősnyomtatvány a Hess András budai nyomdájából kikerült Chronica Hungarorum.

A korai ősnyomtatványoknak nincs címlapjuk, ezért a cím- és szerzőségi, valamint megjelenési adataikat a kolofonban közlik. A kolofon általában a könyv végén megjelenő záradék, amely az adott kiadásra vonatkozó adatokat tartalmazza. Mind a kiadók, mind a nyomdászok szívesen alkalmaztak jelvényeket a kolofonban kiadványaik azonosítására. E jelvények fametszetek voltak, amelyek utaltak a kiadó vagy a nyomdász nevére.

A nyomtatott könyv jellegzetes vonásai a 15. század végére alakultak ki fokozatosan:

• Az 1470-es évek második felétől kezd jelentkezni a nyomtatványokban a címlap és ezzel egyidejűleg a kolofonból ide kerülnek a megjelenési- és címadatok
• Alkalmazni kezdik a levél- és lapszámozást
• A kézzel festett illusztrációkat felváltják a fametszetek, amelyeket a szedés közé helyeznek
• A könyvek tartalma is megváltozik, már nemcsak vallásos irodalom és a klasszikusok jelennek meg, hanem élő szerzők munkái is, valamint híradások aktuális eseményekről: háborúkról, járványokról, természeti csapásokról
• A kiadások példányszáma emelkedik
• A nyomtatványok a kéziratok árának harmadába kerülnek.

A 16. század forradalmi változást hoz a nyomtatványok külső megjelenésében, tartalmában, stílusában. A formátum változását Aldus Manutius velencei nyomdász nevéhez kapcsolják, aki 1501-ben jelentette meg az első olyan könyvet, ami a mai könyv alakjára jellemző. A könyv most már elszakad a kódextől, címlappal adják közre, mérete akkora, hogy zsebben is elfér. Az oldalszámozás általánossá válik. Változást jelent a kiadványok kis mérete, száma és olcsósága a korábbi időszakhoz képest. A kisméretű könyvet már nem fatáblás közé kötötték, hanem hulladék papírlemezből ragasztással készítettek kötéstáblát, amit vékony kecske-, vagy birkabőrrel borítottak.

A tartalmi változás határának 1517. október 31-ét tartják, amikor Luther Márton kifüggesztette híres téziseit a wittenbergi vártemplom ajtajára.

A kiadványok között erőteljes differenciálódás jelentkezik. A szélesedő olvasóréteg különleges kiadványfajtákhoz jut, a népkönyvek mellett még a gyerekek számára is készülnek könyvek (például Comenius Orbis pictusa 1658-ból). A reformáció térhódításával megindul a nemzeti nyelvű könyvnyomtatás. A könyv nagy szerephez jut, politikai tényező lesz. A katolikus egyház, majd az abszolút uralkodók bevezetik a cenzúrát, a nyomdák működését engedélyhez, privilégiumhoz kötik.
A könyvnyomtatásban bekövetkező alaki és tartalmi változások következtében az 1501 és 1800 között megjelent könyvet régi könyvnek nevezzük.