Könyvek  -  Stílusok  -  Könyvtárak

XI. Klasszicista stílus

 Pannonhalmi könyvtár

A klasszicizmus a 18. század második felétől a 19. század közepéig uralkodó stílustörténeti korszak és korstílus. Neve a latin classis szóból ered, melynek jelentése ’osztály’. Olyan művészeti irányzat, amely a múlt, főként az ókori görög-római alkotásokban megvalósuló eseményeket, szabályokat, hagyományokat tartja követendő példának. A klasszicizmus szellemi hátterét a felvilágosodás korában kialakult polgári kultúra adta, amely természetességre, a jelenségek ésszerű magyarázatára törekedett. Teljes diadalra a francia forradalom segítette, melynek vezetői előtt a görög demokrácia példája lebegett. A mindennapi életben is divatba jött az antik kultúra, a női ruhaviseletben éppúgy, mint a bútorkészítésben. A napóleoni klasszicizmust empire stílusnak is nevezik.

A klasszicista irodalom merev szabályokat alkotott meg, hogy minél inkább hasonlítson az antik példaképre. Az érthetőség, a világos, áttekinthető kompozíció alapkövetelmény volt. Kifejezésmódjára általában jellemző a nyugodt fegyelmezettség, világosság és egyszerűség. Az egyszerűség nem hétköznapiságot, ellenkezőleg, választékosságot, nagyfokú műgondot feltételezett. Főbb műfajai: eposz, tragédia, óda, epigramma, tanmese, szatíra, episztola.

A klasszicizmus esztétikája szerint a természetet kell ábrázolni, de csak a szépet. A nemes egyszerűség a jellemző mértéktartásban, a stílus fegyelmében testesült meg, a nyugodt nagyság pedig a világosságban és szabatosságban. A szerkezeti tagoltság, a választékosság, az átláthatóság a tudatos barokkellenességből is származott.

A 18. század végén ugrásszerűen megnőtt az olvasni tudók és akarók száma, és az emberek sokat és sokfélét akartak olvasni, különösen a regényeket szerették, keresték.

Ez az olvasási forradalom új könyvtártípust hozott létre, ami a nyilvánosság minden korábbit meghaladó mértékét tűzte ki célul, amely idővel a könyvtárhasználat állampolgári jogát is eredményezte. Létrejöttek a kereskedelmi kölcsönkönyvtárak és a különböző öntevékeny társaskörök, egyletek. Az olvasóköri forma azért is volt különösen jó, mivel ott a megértést, befogadást az olvasottak megbeszélésével is elősegítették

John Baskerville, Giambattista Bodoni és a Didot család

Azt a három nyomdászt, akiknek hatása még ma is termékenyen befolyásolja a nyomdai művészetet, három különböző nemzet adta a világnak. John Baskerville-t Anglia, Giambattista Bodonit Olaszország, a Didot családot Franciaország.

John Baskerville (szül. 1706) előbb szépírástanító volt, majd pedig 1745-ben egy lakkozó műhelyt vett át Birminghamben, amely jelentős jövedelmet biztosított számára. Élete delén, 1750-ben, 44 éves korában gondolt arra, hogy megpróbálkozik a nyomdászattal és betűmetszéssel. Baskerville hamarosan olyan eredményeket ért el, hogy korának leghíresebb betűmetszője lett. A cambridge-i egyetem megbízta a biblia, majd Vergilius és Horatius műveinek nyomtatásával. Baskerville körültekintő gondossággal dolgozott; maga készítette a festékeket, sőt a gépeit is maga szerkesztette. Betűinek szép, formás alakja, elegáns egyszerűsége egész Európában feltűnt, világhírt szerezve nyomdájának és betűöntödéjének. A kontinens legtekintélyesebb nyomdái nála szerezték be a betűiket. Könyveit szép, gondos kivitel és hivalkodó cifrázat nélküli tartózkodó egyszerűség jellemzi (99. ábra). 1775-ben halt meg.

Giambattista Bodoni, akinek már atyja is kiváló nyomdász volt, a piemonti Saluzzóban született 1740-ben. Fiatalkorában tanulta meg a fametszés művészetét. Első munkái már jelentős sikereket biztosítottak számára. Ez arra ösztönözte, hogy további tanulásra Rómába menjen.

Bodoni könyveit nemes egyszerűség jellemzi. Díszítő anyagot egyetlen könyvében sem alkalmazott. Azoknak tiszta és valódi szépségét a könyvoldalak szigorú szerkezeti felépítése, a betűk vékony és vastag vonalainak váltakozásából kialakuló ritmikus nyugalma, a címlap és a belső címsorok tökéletes arányai, az oldalak nyomtatott felületeinek a fehér margókkal alkotott esztétikus összképe, és végül az egyszerű, tolakodó igényesség nélküli, művészi kötés adja meg. Díszkiadásai közül Homérosza szinte utolérhetetlen szépségű könyvalkotás. Görög betűi a leggondosabb és legaprólékosabb kutatás eredményei, vonalaikban az írott betűt közelítik meg.

François Didot, 1713-ban nyitotta meg nyomdáját Párizsban. Már ő is hírnevet szerzett magának több kiadványával, többek között a 20 kötetes Abbé Prévost Histoire générale de Voyages című gyűjteménnyel. François Didot 11 gyermeke közül François Ambroise és Pierre François követték apjukat a nyomdászpályán.

François Ambroise teremtette meg a pontrendszeren alapuló, Didot-féle mértékegységet a tipográfiában. Ő alkalmazta először az öntött űrkitöltőket, ő találta fel az ún. sima, selymes felületű, finom nyomdai velinpapirost, és a nyomdai sajtót is tökéletesítette. Gyönyörű antiqua típusú betűket öntött, s ő nyomtatta XVI. Lajos rendeletére azokat a klasszikusokat, amelyek a dauphin, a jövendő uralkodó oktatására szolgáltak.

Franciaország minden neves embere megfordult Didot nyomdájában. Párizsi tartózkodásuk alatt a külföldiek is éltek az alkalommal, hogy a világhírű nyomdát megismerjék. Sándor orosz cár 1814-ben, amikor a Napóleon Elba szigetére történt internálását követő első párizsi béketárgyaláson vett részt, meglátogatta a Didot nyomdát. Didot officinájából, a tipográfia művészetének iskolájából számos francia és külföldi nyomdász került ki. Didot 1827-ben visszavonult a nyomda vezetésétől.